Volterra's Light.# Part I.

1.fejezet

(Anabelle)

Már megint süt a nap. Mint általában mindig. Mért kel nekünk pont Olaszországban, a világ egyik legnaposabb országában élni? Meg ez az átkozott allergia is, de legalább ezzel nem egyedül kell megszenvednem. Anyu, Michelle -anyu nővére- és Katy -az unokatesóm- is allergiás a napfényre. Így természetesen soha, de soha nem mehettünk ki, hacsak nem volt borús az ég. Ami legtöbbször csak télen volt lehetséges. Most viszont tél van, és nincs egyetlen felhő sem az égen, pedig tegnap este havazott. Így mi kénytelenek vagyunk bent ücsörögni a házban.
- Jó lenne, ha elborulna.-mondtam ki hangosan amire gondoltam. Anyu rám nézett és elmosolyodott. Tudta mennyire imádok kint lenni a levegőn, ő is pont annyira szerette ahogyan én.
- Álmodozol?-kérdezte ekkor Katy és leült mellém a kanapéra.
- Valami olyasmi...- Hangom kicsit szomorkásan csengett.
- Jaj, ne már! Tudod, hogy mennyire utálom hogyha szomorkodsz.- mondta, majd gondolt egyet és jobb kedve lett.- Van egy remek ötletem!
Katy mosolyától mindig jobb kedvem szokott lenni, mintha valami boldogság hullámot küldene felém.
- És mi lenne az?-kérdeztem immáron én is mosolyogva.
- Tudod...- Kezdte nagyon-nagyon lassan, amit én nem bírtam kivárni ezért közbeszóltam.
- Mond már!
- Oké, szóval kaptam egy könyvet, ami Volterráról szól, és teli van egy csomó érdekességgel, meg képekkel és azt mondták a tv-ben, hogy délutánra beborul az ég és mi addig nézegethetnénk azt.
- Amikor kimondtad, hogy Volterráról szól már megfogtál, nem kellet volna még az időjárás jelentést is belecsempészned. - mosolyogtam.
- Remek, akkor hozom is!-mosolygott ő is, majd felállt és felment érte a szobájába. Igen, ugyanis mi négyen együtt élünk egy házban. Nagyon örülök neki mert imádom Michelle-t és Katyt egyaránt.
- Itt vagyok! - Kiáltotta Katy mikor leért a lépcsőn.
- Katy! -szólt rá Mich- Ne szaladj a lépcsőn!
- Rendben, csak nagyon szeretném megmutatni a Ananak a könyvet, amit kaptam.
- Jó, de akkor sem kell így szaladni.- mondta ekkor anyu.
- Megígérem, hogy többet nem szaladok le, vagy fel a lépcsőn.- mondta Katy úgy, ahogy azok szokták, akik valamilyen esküt tesznek. - Na most már odamehetek Anahoz?
A választ meg se várva, Katy lehuppant a mellettem lévő üres helyre. - Szóval, itt van.
Rámutatott egy vörös színű könyvre, aminek az elején egy csomó kép van a városról. És persze rá van írva az hogy: Volterra. Miután kinyitotta a könyvet, az első oldalon megakadt a szemem egy hosszú szövegen. A leírtak szerint egy 1500 éves legenda a városról.. Katyvel egymásra néztünk, majd elkezdtem hangosan felolvasni, hogy anyuék is hallhassák.
- A legenda szerint egy keresztény hittérítő, Marcus atya...- Amikor kimondtam a nevet, anyu és Michelle felnézett, ez fura.- 1500 évvel ezelőtt kitiltotta a vámpírokat Volterrából, majd később Romániában mártírhalált halt, miközben megpróbálta megállítani a vámpírokat. Ezért minden évben megünnepeljük azt a napot és ilyenkor az egész város pirosba borul.
- Érdekes történet, vajon van valami igazság alapja?-kérdezte Katy bár azt nem tudtam eldönteni hogy kitől. Ahogy Michellere és anyura néztem azt láttam, hogy valamit suttognak egymásnak, de nem hallottam, hogy mit.
- Lehet, legalábbis az biztos, hogy minden évben megünnepeljük, tudod, amikor azt a piros köpenyt viseljük.-mondtam neki, abban a napban az a jó, hogy a köpenynek hála a bőrünket nem éri a fény és akkor kimehetünk a napfényre is, de csak kizárólag a köpenyben.
- Katy, van még valami abban a könyvben erről a... Marcus atyáról?-kérdezte anyu, kissé idegesen.
- Nincs, csak ennyi. Tényleg.. Christina, szerinted léteznek vámpírok?- Katy kérdésétől hirtelen néma csend borult ránk. Mich és anyu arcáról lefagyott a mosoly. Itt valami nagyon nem stimmel.
- Micsoda nevetséges feltételezés.- Felelete Michelle, mivel látta hogy anyu nem fog megszólalni most egy darabig.- Ez csak egy legenda. Nem kell elhinni mindent. Mellesleg nincs konkrét magyarázat arra, hogy léteznek vámpírok. Tudod mit, add csak ide azt a könyvet, meg szeretnék nézni valamit.
- Menjetek fel a szobátokba, majd ha kész lesz az ebéd akkor szólunk.-mondta anyu. Katy oda adta Michelle-nek a könyvet és elindultunk felfelé a szobánkba. Ami az emeleten volt. Katy-é jobbra, az enyém pedig balra. Miután bementünk a szobánkba, átmentem Katy-hez mivel volt egy ajtó amin keresztül be tudtam jutni.
- Ez fura volt.-mondtam, mikor Katy mellé ültem.
- Igen, de miért vette el anyu a könyvem? Hiszen ő adta.
- Majd csak vissza adja, azt mondta, hogy meg néz benne valamit.
Próbáltam kicsit megnyugtatni, hogy visszakaphatta, de nem sikerült.
- Láttad az arcát? Ismerem ezt a nézését. Tuti, hogy nem kapom vissza.
- Mikor lesz felhős az ég? - Kérdeztem mosolyogva, mivel van egy tervem, amivel talán felvidíthatnám.
- Ebed után, kb egy óra körül.- Katy valahogy pontosan meg tudta jósolni mikor milyen idő lesz, tisztára mint egy idő jós, csak ő sokkal jobb.- Mire készülsz?-kérdezte, miután az unokatesóm mindent tud rólam és azt is hogy ilyenkor mindig van egy jó tervem.
- Hát... arra gondoltam hogy mi lenne ha elmennénk a könyvtárba, ott tuti van könyv Volterráról.-osztottam meg vele a tervem.
- Ez nem is olyan rossz ötlet, és ha mást nem is akkor legalább végiglapozzuk.-mondta boldogan, majd megölelt. Viszonoztam az ölelését, majd valaki kopogott Katy ajtaján.
- Igen?-kérdezett ki Katy.
- Gyertek le, kész az ebéd, és úgy látom már gyülekeznek a felhők is.-mondta az ajtón keresztül anyu.
- Megyünk.-mondtam és elindultunk lefelé a lépcsőn. Mikor az asztalhoz értünk, hirtelen egy hatalmasat dörgött az ég.
- Ó.-mondta Katy, mivel tudta jól. Kizárt hogy viharban kiengedjenek.
- Egyetek még mielőtt kihűl.-mondta Michelle és mi hozzá is láttunk. Miután lenyeltem az első falatot megkérdeztem.
- Ti miért nem esztek? - erre Michelle anyura nézett.
- Mi főzés közben szoktunk csipegetni, és mikorra már kész lesz addigra dugig leszünk. Így már nem tudunk enni a készételből.
- Aha..-mondtam és bekaptam egy krumplit. Mire végeztünk addigra rákezdett az eső, szuper lehetne még ennél is rosszabb? Mérgelődtem magamban, mire egy óriásit villámlott. Katy, anyu, Michelle és én is mind egyszerre ugrottunk fel a helyünkről.
- Majdnem szív rohamom lett.-hüledezett Michelle.
- Az nehezen.-vigyorgott rá anyu.
- Nagyot villámlott, pedig elméletileg azt mondták csak az eső fog esni, az is mérsékletesen, de a villámokról, meg az egyre több esőről semmit nem mondtak.- kommentálta Katy az időjárás jelentést.
Anyu és Michelle összenézett, majd Michelle bólintott, aztán anyu elment telefonálni. Pár perccel később, mikor visszajött, felhúzta a redőnyöket és lekapcsolta a világítást. Kint már nem is esett, a vihar elvonult. Az egyetlen, ami megmaradt belőle, az néhány felhő foszlány, ami beborította az égboltot.
- Hű..ezt te csináltad?- kérdeztem meg tőle, mire sejtelmesen elmosolyodott.
- Dehogy is..viszont el kell árulnunk nektek pár titkot. Nem beszéltek róla senkinek se, ugye? - megvárta, míg mind a ketten bólintunk, majd folytatta.- Nos.. Mich?
- Rendben. Én egy érintéssel képes vagyok megmutatni az embereknek mire gondolok. Christy pedig nos, megmutatod nekik?-nézte anyut kérdőn. Anyu bólintott és elment az ablakhoz, ahonnan leszedte az egyik virágot majd vissza ült és a virágot letette az asztalra. A virág fölé tette a kezét, mire a virág elhervadt, majd elvette és ismét a virág fölé helyezte a kezét mire az feléledt.
- Azta.- mondtuk ki szinte teljesen egyszerre Katyvel.
- Megmutassam én is?-kérdezte Michelle. Mire mi mindketten bólintottunk. Hozzánk érintette a kezét és láttok magunk előtt az óratornyot, napsütésben. Mit mondjak, csodálatosan szép volt, majd levette rólunk a kezét és az óratorony is eltűnt.
- Hű ez is...-kezdtem bele, majd Katy vigyorogva befejezte a mondatom.
- Aztás.
- Christy, elmehetünk egy kicsit sétálni Anaval?
- Szerintem ez egy jó ötlet, viszont ha valaki felfigyel rájuk akkor...-mondta Michelle, de nem fejezte be a mondatot, mivel Katyt figyelte, aki úgy tűnt, valamire nagyon koncentrál.- Katy, mit látsz?
- Kimegyünk a fénybe, és fekete csukjás köpenyt viselünk. Azért, hogy biztos ne érjen minket fény, de attól még próbálunk az árnyékban menni. Aztán Ana meglát két ugyan ilyen köpenyt viselő embert, fent az őrök tornyába és... ennyi. Itt vége van.
- Értem.-mondta Michelle.
Hirtelen kopogtattak. Mindenki Katy felé néztek. Mire ő csak annyit mondott: "Sandra."
- Majd én kinyitom.- Michelle odament az ajtóhoz, majd kinyitotta. Beszűrődött rajta egy kis fény, de ügyesen kikerülte.- Gyere csak be, Sandra.
- Oh, köszönöm. Sziasztok.. Nagyon fura, hogy nálatok mindig le vannak húzva a redőnyök. Na mindegy, apa átküldött, hogy megkérdezzem a vihar tett-e valamiben kárt. Mert akkor azonnal átjön és megszereli.- mondta és a végén a szemét forgatta.
- Nem, a vihar nem tett kárt semmiben, de köszönjük hogy átjöttél megkérdezni.-mondta anyu készségesen.
- Szívesen jöttem, úgyis olyan ritkán látom magukat.- mondta Sandra. Mi erre összenéztünk Katyvel, és egyszerre elmosolyodtunk.- Én akkor megyek is, viszlát, és sziasztok.
- Csak sziasztok.-mondta anyu mosolyogva.- Nem vagyunk mi sem olyan öregek.
- Hát akkor, sziasztok.
- Ki nem állhatom ezt a csajt.-szólalt meg Katy, mikor Sandrának már nyoma se volt.
- Ja, ilyenkor bezzeg kis őzikét játszik.-mondtam én is.
- Hé, lányok.-mondta Michelle.
- Jól van.

(Heidi)

Süt a nap, oltári, akkor megint nem mehetek vásárolni, hacsak... Hát, persze Sonja! Hisz irányítani tudja az időjárást. Megyek, megkeresem. Némán végigszaladtam a folyosón, egészen Sonja szobájáig. Mikor odaértem bekopogtam.
- Szabad.-mondta Sonja és benyitottam hozzá.- Oh, Heidi, szia.
- Szia, szeretnék kérni tőled egy szívességet, vagyis kettőt.
- És mi lenne az?-kérdezte kíváncsian.
- El szeretnék menni vásárolni és süt a nap.
- Értem, ez megoldható és a másik? -kérdezte mosolyogva.
- Azt szeretném, ha te is velem jönnél.
- Jaj, de jó! Úgy örülök, már amúgy is rá férne a ruhatáramra egy kis újítás. - mondta boldogan és a nyakamba ugrott. Miután lemászott rólam elindultunk a kapu felé, de még mielőtt kimentünk volna Sonja bevetette az erejét. Így legalább nem csillogunk. Sonja felvette a napszemüvegét, mert az én lila szememmel --kék kontaktlencse van benne- még hagyján, de az ő rubinvörös szemével már nagyon feltűnőek lennénk. Mikor a bolthoz értünk megkérdezte.
- Csinálhatok egy kis vihart?-csillogó szemmel kérlelt aminek nem tudtam ellenállni, így megengedtem neki. Egy halomnyi ruhát vettünk, és még folytattuk volna, ha nem állok le. De tudtam, hogy ha hamarosan nem indulunk vissza Aro, Caius és Marcus nagyon mérges lesz így elindultunk a kocsi felé. Még mindig tombolt Sonja vihara. Hirtelen megszólalt a telefonja. Ahogy a kijelzőre nézett, meglepődött. Nem tudom kivel beszélhetett, de ahogy láttam nem igazán tetszett neki az, amit hall. Mikor letette, megszólaltam.
- Sonja, ha lehet akkor...
- Azonnal. Borult ég jó lesz? Persze csak fokozatosan.
- Jó lesz.-mondtam mosolyogva. Mióta csatlakozott hozzánk azóta sokat fejlődött a képessége, amit előszeretettel ki is használ.
- Kész.-mondta és már csak sima felhők takarták az eget.
- Egyszerűen szuper vagy!-mondtam és megöleltem.
- Köszi.
Beszálltunk a kocsiba és indultunk vissza. Leparkoltuk a kocsinkat és bementünk a várba. Sonja azt mondta, amint beérünk a várba visszacsinálja a napsütést, és úgy is lett. Elindultunk a szobánk irányába, ami egymás mellett volt, de épphogy beléptünk Sonja szobájába ott találtuk Santiagot, aki a fejét csóválta.
- Ez nem volt szép. Nem féltek hogy Aro megtudja és még bajba kerültök érte?-kérdezte.
- Nem, mivel nem tudja meg igaz?-kérdezte Sonja és közben a szempilláit rebegtette, aminek Santiago sohasem tudott ellenállni.
- Nem tudja meg. -mondta Santiago.
- Oké, köszi hogy benéztél na szia!-mondtam és kilökdöstem Santiagot az ajtón.


2.fejezet

(Anabelle)

Katy a jövőt figyelte, hátha megint elborulna az idő, én pedig Katyt figyeltem. Ez így ment hosszú órákon keresztül, mígnem egyszer csak Katy sóhajtott.
- Mi az?-kérdeztem.
- Ana, már este van.
- Oh, akkor nem megyünk ki.- sóhajtottam én is.
- Jaj, ne... -nyögött fel Katy.
- Mi az?-kérdeztem.
- Sandra.-válaszolt fintorogva.
- Jaj, ne... -nyögtem én is és meghallottuk Sandra kopogását.
- Szerbusz Sandra, gyere be nyugodtan.-köszöntötte Michelle Sandrát.
- Köszönöm, nem, csak azért jöttem mert el szeretném hívni Katyt és Anabellet moziba.-mondta.
- Oh, ez nagyon kedves tőled, és szerintem a lányokra is ráfér egy kis friss levegő, de előtte... -mondta anyu.
- Hozom!-mondta Katy és máris indult fel a szobáinkba. Majd nem sokkal később két fekete köpennyel jelent meg.- Itt vannak.-mondta mosolyogva és az egyiket oda adta nekem. Sandra a szemeit forgatta, de egy szót sem szólt. Katyvel magunkra terítettük a köpenyeket, de a csukjáját nem vettük fel. Így indultunk el a mozi felé, ami nem volt olyan messze. Csöndben sétáltunk végig az utcán, ahol épp a karácsonyi vásár tartott. Mikorra elegem lett Sandra hallgatásából, megszólaltam.
- Miért akarsz moziba menni velünk?
- Mert kedves vagyok fafej.-válaszolta.
- Te nem szoktál velünk kedves lenni, ha csak nem akarsz keresztbe tenni.-mondta Katy.
- Miért akarnék keresztbe tenni nektek? - Sandra hangja már már sértődöttnek hatott.
- Nem tudom, sok okod lenne rá.
- Ez igaz.- mondtam én is.
- És akkor?- kérdezte mérgesen.
- Miért lennél akkor kedves hozzánk?- kérdeztem. Erre, Sandra keze elindult felém, meg akar pofozni, és meg is fog. Ekkor meghallottam Katyt.
- Anabelle!-éreztem ahogy Katy megfogja a karomat és arrébb rángatott, nehogy Sandra eltaláljon.
- Ezt meg hogy?-kérdezte dühösen Sandra.- Mindegy én hazamegyek.
Elindult a háza felé vezető úton. Egy ideig néztük, ahogy keresztülmegy az utcán, majd mi is úgy döntöttünk hogy hazamegyünk

(Demetri)

- Christina felhívott, hogy figyeljük Anabellet és Katyt, nehogy felfedjék magukat.- mondtam Alecnek aki azonnal megértette.
- Merre indultak?
- A vásár felé.-mondtam és meg sem álltunk a vásárig, persze nem az utcán rohantunk hanem a ház tetőkön, nehogy észre vegyenek az emberek. Amíg futottunk a Summer család járt a fejemben. Nem értem hogy Christina és Michelle miért nem mondja el a lányoknak hogy igazából micsodák. Ha elmondanák, úgy annyival egyszerűbb lenne a dolgunk. Egy pillanat, Katy látja a jövőt. De, akkor lehet hogy látja azt is hogy követjük őket?-gondoltam. Hírtelen meghallottam Katy hangját a zsúfolt tömegben. Szememmel keresni kezdtem. Alec oldalba bökött majd rámutatott egy három fős csoportra. Ketten Volturis köpenyt viseltek, csak Katy és Anabelle lehet az.
- Innen nem hallanak minket.-mondta Alec.
- Biztos? Hiszen ők is úgy hallanak, mint mi.
- Igen, de most el vannak foglalva azzal a másik lánnyal.
- Oh, tényleg.-mondtam és azután csöndben figyeltük a lányokat.
- Miért lennél akkor kedves hozzánk?- kérdezte Anabelle. Mire Sandra keze elindult felé, hogy pofon vágja. Hírtelen Alec felállt és elindult a feléjük. Egyre közelebb ért hozzájuk, de utolértem és megállítottam.
- Alec!-Alec megállt nem ment tovább, bár tudom hogy szeretett volna. Hírtelen meghallottuk Katy hangját.
- Anabelle!-mondta és arrébb rángatta Anabellet nehogy eltalálja az ütés. Ezen csak mosolyogni tudtam, jövőbelátás vámpír érzékkel keverve egyenlő Katy. Még ha nem is tudja hogy az, legbelül érzi hogy nem átlagos ember, és ezt a családjáról is tudja, ezért kell mindig követnünk őket Aleckel. Amit egyikünk sem vesz rossz néven.
- Ezt meg hogy?-kérdezte dühösen a vörös hajú lány.- Mindegy én hazamegyek.
És visszaindult, arrafelé, amerről jöttek.
- Hú, köszi Katy, nem is tudom, mit csinálnék nélküled.-mondta Anabelle. Alecra néztem, aki végig Anabellet figyelte, minden egyes rezdülését. De nem szólok semmit, mert tudom hogy akkor ő meg akkor elkezdi mondani hogy én hogy nézem Katyt. Nem volt kedvem ismét lejátszani, már 3 hónapja is megértettem.
- Semmiség.-mosolygott Anabellere Katy.- Figyel, nekem nincs kedvem filmet nézni, de ha neked van akkor mehetünk, csak...
- Nem hagyhatja egyedül.-mondta Alec és asszem megfeledkezett róla hogy innen tökéletesen hallanak minket.
-Alec!-szóltam. És szerencsére azonnal megértette hogy el kell tűnnünk, így leugrottunk a házról és elvegyültünk a tömegben.
- Katy, te is... -kezdte Anabelle és Katy fejezte be a mondatot.
- Igen, én is hallottam.- remek. Hallottak, ennyit arról hogy nem tudhatnak rólunk. Mérgesen néztem Alecre aki mérges volt mint én, csak ő magára.
- Figyelj, Katy, mi lenne ha megnéznéd a jelent. Hátha valaki figyel.-mondta Anabelle. Hát ez remek. Alec mosolygott. Nem szoktam mosolyogni látni, de most mosolygott.
- Okos lány, az biztos.-mondta majd rögtön feltette a kapucniját, én is így tettem. Így kizárt hogy meglássák az arcukat.
- Na? Látsz valakit?-kérdezte türelmetlenül Anabelle, mire én is elmosolyodtam.
- Türelem.-nyugtatta Katy. Katy olyan gyönyörű, bár Anabelle is nagyon szép, de szerintem Katy a világ leggyönyörűbb félvére. Bár Alec ezt épp ellenkezőleg gondolja, de ráhagyom.
- Semmi.-szólalt meg ismét Katy. És Aleckel végre kifújhattuk a levegőt.- Semmi, bár...
Bár? Akkor most látott minket vagy sem?
- Igen? Mi az?-sürgette Anabelle.
- Láttam két alakot, ugyan olyan köpenyt viselnek mint mi, de az arcukat nem látom.-mondta Katy.
- Hogy-hogy ugyan olyat? Azt hittem ilyen csak a mi családunknak van.
- Úgy tűnik, nem csak nekünk, van, de amint hazaérünk kérdezzük meg hogy mi van ezekkel a köpenyekkel.- Katy nagyon okos, ezt eddig is tudtam, de miért pont ma kell okosnak lennie?
- Induljunk már is.-mondta Anabelle.
- Mi is induljunk.-suttogta Alec.
- Igazán rászólhatnál a csajodra, valami van vele... -suttogtam.
- Egy nem a csajom.-kezdte szomorúan- Kettő, a tied lát a jövőbe.-Ezt telibe találta.-Három, ha nem látná a jelent akkor most nem kéne ezt a hülye csukját viselni.- Sajnos igaza van.
- Jó akkor most én is számolok. Egy nem a csajom.- ugyan olyan szomorúan mondtam mint Alec- Kettő, nem tehet a képességéről, három, a te barátnőd mondta neki hogy nézzen bele a jövőbe.-suttogtam Alecnek.
- Utánunk jönnek, és vitatkoznak. Azt hiszem... rajtunk.-hallottuk meg egyszerre Katy hangját.
-Francba.-mondta Alec és megállt. Én is megálltam.És úgy beszéljem hogy biztosan csakis ő hallja.
- Nem követhetjük őket. És nem beszélhetünk róluk ha a közelben vannak. Katy látja a jelent és ez megnehezíti a dolgunk.
- Én is ugyan olyan jól tudom mint te.-mondta Alec ugyan olyan halkan mint én.
- Miért vitatkoznak rajtunk?-kérdezte Anabelle.
- Nem, tudom, olyan mintha védeni akarnának.-válaszolt Katy
- Védeni? Kitől?- értetlenkedett Anabelle.
- Egymástól.- ez az egy szó úgy hangzott Katy száján keresztül mintha a saját halálának időpontjáról beszélne.
- Mi? Katy miért álltál meg?-kérdezte Anabelle.
- Ők is megálltak. Egy sikátorban beszélgetnek, de olyan halkan hogy már nem értem.-válaszolt Katy.
- Keressük meg őket.-mondta Anabelle. Mintha szív rohamot kaptam volna, bár tudom, hogy az lehetetlen, de akkor is. Ez a lány kikészít. Alec is ugyan úgy festett mint én. A teste megfeszült és hírtelen egy szót sem tudott kinyögni.
- Mi? Te teljesen megőrültél? Arról beszélek, hogy két köpenyes férfi követ minket, te meg megkeresnéd őket? Megártott neked a napfény elvonás.-mordult rá Katy.
- Én ezt a lányt egyszer még kinyírom, hogy beszélhet így Anabelle-lel?-sziszegte a fogain keresztül Alec.
- Alec, fejezd be. Amúgy is tudod hogy nem engedem, hogy bántsd Katyt.- válaszoltam Alecnek.
- Mi? Katy te is hallottad?-kérdezte Anabelle. Jaj, csak mond azt, hogy nem, kérlek.
- I..igen.-mondta dadogva Katy.- Honnan? Honnan tudják a nevünket?
- Azonnal haza kell mennünk.-mondta Anabelle.- Nem maradhatunk
- Rendben, gyerünk. Szerencse, hogy a közelben lakunk. -mondta Katy és Anabelle-lel együtt elindultak haza.


3.fejezet

(Michelle)



A lányok szinte beestek az ajtón, amikor megérkeztek. Szerencsére, Demetri felhívott és elmondta mi történt, így nem lepődtem meg rajtuk. Bár Alec és Demetri lehetett volna egy kicsit elővigyázatos, ha már a Volturi testőrség tagjai.
- Anya, valaki követte minket.-mondta Katy, amikor meglátott.
- Miről beszélsz?-kérdeztem, mintha nem érteném miről lenne szó.
- Hallottunk két férfit akik rólunk beszéltek és Katy azt mondta, hogy rajtuk is ugyan olyan köpenyt látott mint amilyen nekünk van.-mondta egy szuszra Anabelle.
- Szóval, azt mondjátok, két férfi követett titeket.-ismételtem utánunk. Bólintottak.-És most is itt vannak?- kérdeztem Katyhez fordulva. Lecsukta a szemét és megnézte.
- Nem. Épp hazafelé tartanak. És beszélgetnek. Aról beszélnek, hogy nem sikerült megvédeniük minket hanem épp ők kergettek el és ezért mindketten szomorúak.-mondta Katy.
- Én, sajnálom őket.-mondta Anabelle.- Ha tényleg csak minket akartak védeni, és mi miattuk menekültünk, akkor szörnyű lehet nekik.
- Igen, szerintem is.-mondta Katy szomorúan. Jaj, olyan rossz őket szomorúan látni. Most szóljak Demnek és Alecnek, hogy jöjjenek ide és mondják el az igazat? De akkor meg Christina lesz mérges, mert elmondtam nekik, hogy micsodák. Nem, majd inkább később felhívom.
- Michelle. -szólt Ana- Szerinted lesz még ilyen? Hogy azért jön utánunk az-az Alec és az a másik, mert meg akarnak védeni?- kérdezte Ana. És honnan tudja hogy Alec volt az egyik?
- Nem tudom, szerintem... Lehetséges, de nem én vagyok a jövőbe látó.-mondtam mosolyogva.
- Anyu, ki az a Demetri? És persze Alec.-monda Katy. Ez most hideg zuhanyként ért. Honnan tudja a nevüket?
- Nem tudom, te tudod a nevüket.-adtam az ártatlant.
- Láttam, ahogy felhívsz valakit. És mikor beleszól a telefonba azt mondod: "Demetri, szia, Michelle vagyok és köszönöm, hogy figyeltetek a lányokra. Aleckel mi van?" Majd vége lett a látomásnak.-Katy nem nagyon meséli el hogy mit lát általában megtartja saját magának, de most elmondta.
- Szóval az a másik aki téged védett az Demetri?-kérdezte Ana, Katyt.
- Igen, azt hiszem.-mondta Katy fülig pirulva.- Téged, pedig Alec védett.
- Igen.-mondta Ana és ő is elvörösödött.

(Alec)

- Nem hiszem el, hogy szúrhattuk el ennyire? -kérdeztem Demetrit mikor közel jártunk a kastélyhoz.
- Nem tudom, talán...
- Talán?-kérdeztem.
- Megvakított minket a szerelem.
- Ez hülyeség.-mondtam.
- Nem, figyelj szerelmes vagy. Nem csoda, hogy meg akartad védeni. Én is ugyan így csinálnék.Vagyis, csinálok. -mondta Dem. És hittem neki, ő is ugyan úgy érzett Katy iránt, mint én Anabelle iránt. Vajon szerelmes lehet valaki úgy, hogy még csak nem is találkozik az illetővel?
- De akkor is, elmenekültek. Mert ott voltunk.-mondtam.
- Nem azért mert ott voltunk, hanem azért mert megijedtek.-mondta Dem, és nem mertem vitatkozni vele, mégis idősebb nálam vagy 1000 évvel.
- Alec, Demetri. Merre jártatok?-kérdezte Jane. Klassz, miért pont ma kell őrködnie?
- Sétáltunk.-válaszolt Demetri.
- Felszereléssel együtt?- Jane felhúzta egyik szemöldökét.
- Igen, sohasem lehetünk elég biztosak.-válaszoltam.
- Megint a két Summer lány után mentetek?-kérdezte Jane.
- Nem.- mondtam hátha békén hagy, de Jane nem hagyta annyiban.
- Szóval utánuk mentetek.-jelentette ki a lány.
- Nem hazudsz jól az egyszer biztos.-mondta Dem.
- Az iker testvérem, hogy hazudhatnék neki?- kérdeztem Demetrit.
- Hahó, még mindig itt vagyok.
- Bocs.-mondta Dem.
- Nem kötelező pont nektek követni őket. Ez olyanoknak a feladata mint Chelsea és Afton. Miért nem adjátok át nekik?
- Jane, ez nem olyan egyszerű, különben is a mester minket jelölt ki erre a feladatra. Neki nem mondhatunk nemet.-válaszoltam.
- Ez igaz.-motyogta Jane.
- Miről beszéltek?-kérdezte ekkor a hátunk mögött Aro.
- Mester, mi... Christina felhívott, hogy figyeljünk a lányokra, ugyanis egy másik emberrel mentek el. És nem akartuk kockáztatni, hogy felfedjék magukat az emberek előtt.-mondtam Aro felé fordulva.
- Értem.-mondta Aro. Soha sem szerette ha valaki megemlítette Christinat. Régebben Aro és Christina nagyon szerették egymást, de Christina ember volt, Aro pedig vámpír, és Christina ember akart maradni. Aztán megszületett Anabelle, Aro lánya. Aro nem hagyhatta meghalni szerelmét így átváltoztatta. Christina, mikor megtudta, mit tett, elment a várból és magával vitte Anabellet. Aro ezt csak egyetlen kikötéssel engedte. Nem hagyhatják el Volterrát. Miután Christina elment Aro engem és Demetrit bízott meg azzal, hogy figyeljük, és védjük meg őket.
- Elmehettek.-mondta szomorkásan és elindult a saját szobája felé.

(Aro)

Elküldtem Janet, Alecet és Demetrit a szobájukba és én is mentem a magaméba. Mikor Alec kimondta Christina nevét, a régi emlékek újra lejátszódtak a fejemben, egészen addig, hogy ők elmentek. Christinat az életemnél is jobban szeretem. De ő gyűlöl mivel átváltoztattam azzá, ami én is vagyok. De a lányunk... Anabelle, ő azt sem tudja, hogy van egy apja. Érdekes, de annak ellenére hogy mennyire vágyom arra, hogy találkozzak vele és megismerjem, nem teszek érte semmit. Bár, néha látom Demetri és Alec gondolatai közt mikor kimennek sétálni Katyvel. Katy nem sokkal Anabelle után született. Aztán Michellet is átváltoztattuk, mivel már emberként is különleges volt. Miután átváltozott megadtuk neki a lehetőséget, hogy csatlakozzon hozzánk, de ő inkább a húgához csatlakozott. Megértem, a húgának különben is nagy szüksége volt rá. Nem értem hogy Christina miért akarja, hogy a két lány ne tudjon róla, hogy léteznek vámpírok, sőt hogy félig ők is azok. De mióta kijelöltem Demetrit és Alecet hogy vigyázzanak Anabellere és Katyre, azóta mindketten mások. Demetri minden gondolata Katy körül, míg Alecé Anabelle körül forog. Két kíválló Volturis emberem fejét elcsavarta két kislány, és erről ők semmit sem tudnak. Erre mondatomra elmosolyodtam. Véglis ha úgy vesszük én, a Volturi vezetője szerelmes lettem egy emberbe, így nem szólhatok egy szót sem, de nagyon érdekes hogy Alec, akit saját fiamként szeretek, beleszeret a vér szerinti lányomba. Kopogtattak az ajtómon, majd meghallottam Rose hangját.
- Mester.
- Gyere, csak be kedvesem.-válaszoltam neki és benyitott a szobámba.
- Mester, én szörnyű dolgot tettem. Annak ellenére, hogy megtiltottad én... beszéltem vele.-hadarta.
- Kérlek.-mondtam és felé nyújtottam a kezem, mire ő megérintette és már rögtön értettem is miről beszél. Beszélt Christinával annak ellenére, hogy én mindenkinek azt mondtam, nem beszélhetnek a Summer családdal, bár ez alól Alec és Demetri kivétel. De nem szidhattam le Roset sem, mivel míg ember volt, ő volt Christina legjobb barátnője. Így várható volt, hogy egyszer még beszél Christinával. Elengedtem a kezét és ismét megszólaltam.
- Kedvesem, nem hibáztatlak azért mert beszéltél vele. Mégis csak a legjobb barátnőd volt.-a végén a volt szót már szomorúan mondtam.
- De mester, te azt mondtad, hogy...
- Tudom, de megértelek.-nyugtattam meg.
- Köszönöm mester.-köszönte meg mosolyogva.
- Ne, köszönd.-mondtam- És most menj.

4.fejezet

(Anabelle)

Késő estig vártam rá, hogy anyu végre hazaérjen. Bár Michelle azt mondta, hogy nyugodtan aludjak, mert későn ér haza, de nem akartam aludni. Inkább gondolkodtam. Sok furcsaság van az életünkben, és a többségére sosem találok választ.
Egy. Vagy anyu vagy Michelle eltűnik, amikor besötétedik és általában hajnalban térnek vissza.
Kettő. Sohasem esznek az ételből, amit főznek.
Három. Kiderült hogy anyu tud valami izét csinálni a növényekkel és... bár ez nem biztos, lehet hogy gondolat olvasó is.
Négy. Michelleről megtudja mutatni képekben a gondolatait. Katyről pedig látja jövőt és a jelent.
Öt. Én nem vagyok képes semmire.
Hat. Mindenki szeme kék, az enyém barna. Talán ez nem tartozik ide, de furcsa.
Hét. Se anyu, se Michelle nem árulja el nekünk, hogy ki az apánk.
Nyolc. Mindannyiunk bőre hófehér, és... anyuék azt mondják allergiásak vagyunk a napra...de ilyen nincs! Én nem hinném, hogy igaz lenne...
Kilenc. Két ember. Nevükön nevezve Alec és Demetri követett minket, ma. Pontosabban meg akartak védeni. De nem egyszerre kettőnket, hanem külön-külön. Demetri Katyt, míg Alec engem.
Hirtelen megborzongtam, de ez nem olyan rossz borzongás volt mint, amik a filmekben vannak, hanem épp ellenkezőleg. Nagyon is jól esett. Valaki, akit nem ismerek megakar védeni.
Tíz. Alecnek és Demetrinek ugyan olyan köpenye van mint nekünk, és ez tuti nem véletlen.
Tizenegy. Michelle tudja, kik ezek az idegenek, de nem árulja el.
Tizenkettő. Michelle és anyu bőre hideg, míg Katy és az én bőröm meleg.
Tizenhárom. Már kezdek álmos lenni. Bár ez nem fura mivel 4:56 perc van és még mindig nem alszom.
Tizennégy. Abba kéne hagynom ezt a számolgatást.
Abba hagytam. Valaki kinyitotta a bejárati ajtót, és belépett rajta. Majd meghallottam Michelle hangját.
- Messze jártál?-kérdezte.
- Csak egy kicsit, tudod, hogy itt a közelben nem kelthetünk feltűnést.-válaszolt az aki belépett az ajtón, vagyis anyu.- A lányok már alszanak?
- Igen, bár Ana megszeretett volna várni, de mondtam neki hogy úgyis későn érsz haza, szóval nincs értelme hogy megvárjon.-válaszolt Michelle.
- Köszönöm.-mondta anyu.
- Ugyan, semmiség, de volt egy kis... probléma.-mondta Michelle.
- Probléma?
- Igen, miután felhívtad Demetrit, hogy menjenek a utánuk, nos a lányok veszekedtek Sandrával, mire felkapta a vizet és meg akarta pofozni Anat.-mesélte a történetet Michelle. Vajon honnan tudja, hogy mi történt?
- Micsoda? Hogy merészeli?-kérdezte dühösen anyu.
- Igen, én is valahogy így feleltem, amikor Dem mesélte, de van még tovább is... Mikor Alec észrevette, hogy mire készül Sandra, elindult, hogy megvédje Anat.-mesélt tovább Michelle. Szóval, Alec már akkor is ott volt és vigyázott rám amikor Sandrával vitáztunk? És meg akart védeni a pofontól?-gondoltam, közben, hallottam, ahogy a szívem kicsit gyorsabban ver.
- Mi? Alec meg akarta védeni Anat egy pofontól, ami valószínűleg nem is fájt volna neki? Ez a történet egyre érdekesebb...-mondta anyu elgondolkozva.
- Igen, aztán... Katy, legalábbis Dem és Alec szerint, nem akart moziba menni. Erre Alec megfeledkezett arról, hogy olyan távolságban már hallják őket és megszólalt. Mire a lányok elkezdték keresni a hang forrását. Aztán valahogy megtudták, hogy Dem és Alec ismeri őket, mivel kimondták a nevüket. Végül előlük menekülve értek haza.
- Oh, sajnálom Demetrit és Alecet.-mondta anyu- Szegények, épp azért küldöm őket hogy megvédjék a lányokat erre pont ők üldözik el őket.-sóhajtott- És még itt van az is, hogy nem sokára meg kell tudniuk az igazat. Jaj, Michelle, hogy fogjuk nekik elmondani?
- Nem tudom.- válaszolt Michelle és ő is sóhajtott. Anyu küldte Demetrit és Alecet hogy vigyázzanak ránk?Ezután fél órán keresztül hallgattak majd Michelle ismét megszólalt.
-Egyébként Katy látta az egyik ilyen látomásában Alecet és Demetrit olyan köpenybe, mint amilyen a lányoknak is van, és kérdezgettek róla.
- De ugye nem mondtad azt Ananak, hogy az Volturis köpeny és még az apjától kaptuk őket, hogy megvédjen minket a napfénytől.
- Ó, dehogy nem, sőt még azt is hozzátettem, hogy vá....-mondta Michelle, bár szerintem még nem fejezte be a mondatot. Olyan mintha valaki betapasztotta volna a száját.
- Nyugi, nem mondtam el nekik.-nyugtatott valakit, asszem anyut, Michelle. Anyu kifújta a levegőt, majd megszólalt.
- Rendben, sajnálom az előbbit.
- Tudom, de tudhatnád hogy én sem vagyok olyan hülye, hogy elmondjam nekik.-mondta Michelle. Na jó, az egészből semmit sem értek, de az biztos, hogy valamit titkolnak előlem és Katy elől.. Meg van valami Volturi is. Tuti, hogy ők is tudnak mindent, és az apám...-itt kicsit szomorú lettem- Mindig is vágytam egy apára, de anyu azt mondta, meghalt és így beletörődtem abba, hogy nincs apám, de most kiderült, hogy él. Nem tudok tovább ebben a hazugságban élni.-gondoltam, felkaptam a köpenyt, amit állítólag még az apámtól kaptam, és kiugrottam az ablakon- Fura, azt hittem, hogy nagyot fogok esni, de úgy tűnik, tévedtem... Még jó, hogy nem vettem át a pizsamámat, mert különben most megfagynék. A köpenyt nem vettem fel, annyira hideg azért nem volt, inkább a karomra fektettem és úgy futottam minél messzebb a házunktól...

(Christina)
Miután beszélgettünk Michellelel, felmentem megnézni Anabellet. A szobájához értem és... semmi. Általában hallom a szívdobogását és a lassú, egyenletes légzését, de most, semmi. Így hát benyitottam, remélve, hogy a szobában ott fekszik a lányom, de az ágya üres volt, az ablak nyitva és a szekrényéből eltűnt a köpenye.
- Michelle.-mondtam rekedt hangon, de tudtam, hogy meghallja. Azonnal felszaladt a lépcsőn és mikor belépett Ana szobájába ugyan úgy állt mint én.
- Ana...-mondta szomorúan.
Istenem, add hogy ne essen baja! Kérlek...-ekkor egy sikítást hallottunk a másik szobából, Katy sikítását. Mikor beléptünk a szobájába, az ágyon ülve sírt.
- Kicsim, mi történt?-kérdezte Michelle, közben a hátát simogatta, hogy megnyugodjon.
- Biztos csak egy rossz álom volt.-mondtam és mosolyogni próbáltam, de nem ment.
- Nem... álom.-mondta Katy két könnycsepp közt.- Láttam... én voltam Ana... és láttam, ahogy megszökik, mert hallott valamit lentről, aztán megtámadta egy ember... egy gonosz ember... fekete volt a szeme... aztán...meghaltam, vagyis Ana... Ana...-mondta sírva Katy.
- Ana...-mondtam könnyes szemekkel. Michelle szemei is könnyesek voltak.
- Katy... csak egy dolgot árulj el... Ez a jelen, vagy a jövő volt?-kérdezte Michelle, és ahogy ő is úgy én is reméltem hogy Katy azt feleli:
- A jövő.-válaszolt. Ettől Michellelel megnyugodtunk.
- Hívom Demetrit.-mondtam Michellenek. Ő bólintott, közben Katyt vígasztalta.
- Anyu, ugye nem bántja az a valami Anat?-kérdezte Michellet Katy szipogva.
- Küldünk érte... olyanokat akik megtudják védeni.-nyugtatta Michelle.
- De az a valami, nem... nem ember volt.-mondta Katy. Ekkor felnéztem Michellere, ő is engem nézett. Ha nem ember... akkor csak vámpír lehetett. A telefonomban megkerestem Demetri számát és tárcsáztam. Kérlek, kérlek vedd fel, könyörgöm. Majd végre felvették a telefont, de nem Demetri szólt bele.
- Haló.-hallottam meg Felix hangját, olyan rég hallottam, egy kicsit hiányzott is, de most van fontosabb dolgom is.- Haló?
- Felix, én vagyok az Christina, baj van. Demetri ott van? Vagy Alec?-kérdeztem kétségbe esve.
- Ő.. Alec épp küldetésen van, de Demetri...-mondta Felix, majd Demetri átvette tőle a telefon.
- Christina, mi történt?-kérdezte.
- Anabelle... megszökött és Katy látta, amint egy vámpír meg fogja ölni.-mondta a telefonba. Dem egy ideig csöndben maradt, majd megkérdezte.
- Katy látta merre indult el?
- Azt, hiszem igen, de nem kérdeztem.-válaszoltam.
- Ide tud jönni, elmesélni, mégis csak ő látta.-mondta Dem és tudtam, hogy ebben teljesen igaza van.
- Nem, tudom, látta... amint Ana...-mondtam sírós hangon.
- Demetri az?-kérdezte mögülem Katy. Bólintottam, mire elkérte a telefont és beleszólt.
- Demetri, tudom hogy felismerted a hangom, szóval nem magyarázkodok. Ana a tér felé indult, kérlek, siess. Segíts rajta, meny Felixel és szólj Alec testvérének is.
- Rendben.-mondta Demetri a telefon másik végéről.
- És, Demetri. Az a vámpír a Román-klánból jött.-mondta Katy, de a szeme a távolba meredt. Egy morgást hallottam a telefon másik végén, majd mi is morogni kezdtünk a nővéremmel.Katy vajon honnan tudja mindezt?
- Azonnal indulunk.-mondta Demetri a és letette.

(Demetri)
- Felix, szól Sonjának, hogy amint felkel a nap, boruljon be az ég. Én addig megyek Jane ért, szükségünk lesz rá is. Az északi kapunál várunk.-adtam ki a parancsot Felixnek és mindketten indultunk. Segítenünk kell Anan. Vajon Katy honnan tudja ezt a sok mindent? Hogy Alecnek van egy húga és hogy, aki megtámadja Anat vámpír, sőt a Román-klánból jött? Jó, látja a jövőt, de hát akkor is.
- Jane.-kopogtattam az ajtaján mikor odaértem.
- Szabad.-mondta és benyitottam.
- Jane, velünk kell jönnöd. Anabellet meg támadja valaki a Románok közül.-mondtam el neki, mire felpattant az ágyáról és elindultunk az északi kapu felé.
- Sonja, már most befelhősítette az eget, biztos ami biztos.-mondta Felix mikor meglátott minket.
- Akkor induljunk.-mondtam és mindhárman elindultunk ugyan abban az irányba- Katy azt mondta Anabelle a tér felé indult.
- Ez nem sok, akkor akárhol lehet.-mondta Jane. A hangjából hallottam, hogy ő is aggódik Anabelleért, még ha nem is akarja bevallani. Hírtelen meghallottunk egy sikítást. Anabelle volt az, egy sikátor felől jött a hangja. Elindultunk a sikátor irányába, közben meghallottunk egy férfi hangot is.
- Nyugodj meg, nem fog fájni, ígérem gyorsan végzek veled.-Daniel volt az, a Román-klánból. Majd ismét meg hallottuk Ana sikítását.
- Daniel ne merj a lányhoz érni.-mondtam neki, de már késő volt, Daniel megharapta. Mikor meghallotta a hangom, felénk fordította a fejét. Jane arca könyörtelen lett és felé küldött egy erős fájdalom hullámot. Dániel ordítozott, de közben nagy nehezen elvánszorgott Anabelle mellől. Ekkor Felixel neki estünk. Jane pedig Anahoz futott.

(Katy)
- Az a vámpír megharapta Anát.-mondtam könnyezve.- De... Megérkeztek. Demetri, Felix és..
- Jane, Alec húga.-fejezte be helyettem Christina, aki kicsit megkönnyebbült attól hogy megérkeztek.
- Az a vámpír elkezdett üvölteni, közben elmászott Ana mellől.Ekkor Felix és Demetri ráugrottak, és... Jane oda szaladt Anahoz.-mondtam, Christina és anyu végre megnyugodott, de Christinát még mindig bántotta valami.
- Megharapta.-mondta és könnyek nélkül sírni kezdett.
- Katy, Ana... Ana még él?-kérdezte anyu és az ő szeme is könnyes volt.
- Igen, de... nagyon fáj mindene.-mondtam.

(Anabelle)
Nagyon össze vagyok zavarodva. Mindenki hazudik, senki sem mond igazat... Hirtelen beleütköztem valakibe. Egy férfi volt, a szemei feketék.
- Mit keres itt ilyenkor, kis hölgy?-kérdezte nyájasan. Amitől nekem felfordult a gyomrom. Remek, miért kell nekem ilyen emberbe ütköznöm? Valami azt kiáltotta bennem. Fuss! Menekülj!De a lábaim nem mozdultak. A férfi egyre csak közeledett felém. Majd rám vetette magát. Annyira megrémültem, hogy sikítottam.
- Nyugodj meg, nem fog fájni, ígérem gyorsan végzek veled.-mondta ugyan olyan hangon mint az előbb, majd a nyakamhoz hajol és belemélyesztette a fogait. A fájdalomtól ismét sikítani kezdtem, majd meghallottam egy ismerős hangot. Azt hiszem Demetri volt az.
- Daniel ne merj a lányhoz érni.-mondta. És a férfi letett a földre, majd három köpenyes alak felé fordult. Majd ordítozva a földre rogyott, közben minél messzebb vonszolta a testét tőlem. A három köpenyes alak közül kettő, a Daniel nevű emberre... vagy talán vámpírra (mivel a véremet akarta kiszívni) ugrott, míg a harmadik aki a legkisebb volt hármuk közül felém indult. Leguggolt mellém és így láttam rubinvörös szemét, majd levette a kapucnit és így a szőke haját is láthattam, egy lány volt az. Nagyjából olyan idős mint én. Fura módon megnyugtatott a jelenléte. Tudtam hogy nem akar bántani.
- Anabelle, kérlek mond el, hogy érzed magad.-mondta a lány. A hangja ugyan olyan gyönyörű volt mint a lány. Hirtelen elcsodálkoztam azon hogy tudja a nevem, bár a mai nap után már semmin sem tudok meglepődni.
- Fáj...-nyöszörögtem. A lány arca megkeményedett és a férfira nézett majd az ismét üvölteni kezdett. A lány visszanézett rám.
- Nem sokára elmúlik.-mondta és mosolyogni próbált, de nem sikerült neki mivel nagyon nyugtalan volt. Egy új és ismeretlen égető érzés futott át rajtam. Olyan volt mintha belülről égnék. Fájdalmamban felsikítottam.
- Demetri.-szólt a lány. Demetri felénk fordult, majd rám nézett és ismét a lányra.
- Jane, vidd a kastélyba. Nem maradhat itt, nemsokára utánatok megyünk.- mondta Demetri. Közben hátrébb láttam, amint a nagydarab összetör pár fát és meggyújtja. Jane óvatosan felemelt, mintha porcelánból lennék és elindult velem, valamerre. Gondolom a kastélyba. Olyan volt mintha egy elmosódó csíkot látnék, a külvilágból. Az egyetlen normális kép Jane szomorú arca, amint rám néz.

Shadows.#

A lány némán nézte az ijesztő, de mégis gyönyörű alak közeledését. A félelem érzete hatalmába kerítette minden egyes porcikáját, de nem menekült. Zsigereiben érezte: "Itt a vég." Tudta, hogy innen már nincs menekvés. Pedig oly sok ideig figyelte őket, tanulmányozta viselkedésüket, szokásaikat. Azért tette, hogy a világ tudatára adja létezésüknek bebizonyított tényét. A feladatot nem önként vállalta, belekényszerítették nálánál sokkal nagyobb hatalmak, aminek nemet -ő egy egyszerű ember- nem mondhat. A feladattal együtt az élete is gyökeresen megváltozott. Az árnyak tisztában voltak vele, hogy figyeli őket, s ezt a tudatára is adták. Evangeline egy egyszerű átlagos napja során épp hazafelé tartott. Mindig ugyan azon az úton haladt nap mint nap. Végig a főutcán, majd át a sikátoron. A lámpák gyér fénye kevésnek bizonyult áttörni a sötétség leplén. Egy hirtelen jött széllökés felborzolta hajszálait, s a testén remegés futott keresztül. Ez a terület elég sokszor szerepelt már az újságokban. Brooklyn egyik legborzalmasabb környéke volt; nem igazán volt tanácsos a fiatal lányoknak erre járnia az éjszaka folyamán. Line-nek is mondták, de hiába. A lány makacssága nem ismert határokat. Minden este megtette ugyan azt az utat, de ezen az estén nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szoktak. Szemtől szembe találkozott az éjszaka egyik teremtményével. Egy olyan lénnyel, aki túlélte saját halálát és most más emberek vérét szívva, tengődve éli mindennapjait, míg csak el nem kárhoztatik. Valaha egy életerős férfi lehetett, feleséggel s talán gyerekekkel. Boldogan élt, míg nem megmarták azok, akiket erre felé csak a rémmesékben emlegetnek "Éjszaka Démona"-ként. De a valóságban nem mások, mint vámpírok. Azok a lények, akik ellen holmi fokhagymával és kereszttel akarnak védekezni. Ezek mindegyike hatástalan ellenük. Őket nem lehet csak úgy megölni.. az egyetlen fegyver, ami végezhet velük az a kőris karó. Ennek tudatában volt Line is, de semmi sem volt nála. Tehetetlenül hátrált, míg végül hátával a falnak ütközött.  Nem menekült, már nem volt értelme. A vámpír a lányra vetette magát, s szívni kezdte annak íncsiklandó vérét. Két lehetősége volt Line-nek. A férfi vagy végez vele, vagy magához hasonlóvá változtatja. Személy szerint jobban örült volna az elsőnek, de itt az ő döntése nem számított. Vámpírrá vált. Egy számára gyűlöletes teremtménnyé. Átváltoztatója magára hagyta és azóta Evangeline-t se látta senki. Se emberként, se vámpírként...

The wolf.#

Évek óta vártam a pillanatra.. de most, hogy eljött, már nem tűnik hívogatónak. A farkas fenyegetően morgott, de nem féltem. Lassan lépkedtem, az érintetlen hóban, így egyre közelebb kerültem hozzá. Még lélegezni sem mertem, nehogy elijesszem, túl soká vártam erre a napra. A farkas morgása felerősödött. Egy pillanatra meghátráltam, de aztán folytattam utam előre. Mikor már csupán egy méter választott el minket, egyszerűen ledermedtem. A farkas kisugárzása megfélemlített, áradt belőle az erő, a vérszomj és a harag. Bárki, aki a helyemben lett volna, azon nyomban elszalad, de nekem muszáj volt ott lennem. Ez a farkas úgy vonzott magához, mintha mágnes lenne. Csak azt tudtam, hogy vele kell maradnom. Az életem része volt és nem szándékoztam elengedni. Túl sok mindent éltünk át.. lehetetlen lenne kitörölnöm Őt az elmémből. Ő az én farkasom! Velem van már amióta az eszemet tudom. A farkas egyik mancsát előretette. Éjfekete bundáján megcsillant a hold fény. A legérdekesebb dolog, azonban a szeme volt, amely türkizkéken csillogott. Észre sem vettem, de a morgás abbamaradt. Még egy lépést tett felém, majd közelebb hajolt, hogy megszagoljon. Mikor végzett, tett még két lépést előre és hagyta, hogy ujjaim hegyével végigsimítsak bársonyos fekete bundáján. Néhány röpke percig hagyta, majd az erdő felé fordult. Talán volt ott valaki.. de ezt már sohasem tudom meg.. A farkas még egyszer a szemembe nézett. Nem hittem a szememnek, olyan volt, mintha a farkas szomorú lenne, amiatt, hogy elmegy. Mert elment.. Neki az erdő az otthona, nem várhatom el tőle, hogy egy olyan helyen maradjon, ahol vadásznak a fajtájára.
- Menj csak.-mondtam egy szomorkás mosoly kíséretében, Ő pedig belépett az erdő sűrűjébe és azóta nem láttam.

The End